Adrian Morgan a Classicboat szerkesztőjének írása.

Sok mai fiatalnak az első vitorlás élménye már üvegszálas vagy carbon hajókhoz kötődik. Valamivel idősebbek számára egy otthon épített Mirror dinghy, vagy egy klinker palánkos hajó is lehetett már az első vitorlás élmény. Az én esetemben az első élmény a Greenfly volt. Ez egy 15 lábas hajó melyet a nagyapám nagy büszkeséggel tervezett és rengeteg örömét lelte benne. Később a hajó egy vihar során súlyos károkat szenvedett és már nem lehetett megmenteni.

Emlékeim szerint a Greenfly – t, minden tavasszal segítettem javítani és festeni, amikor fejjel lefelé hevert a füvön, szerény Bedhampton – i házunk előtt, kilátással Portsmouth kikötőjére. Talán ez volt a legkorábbi emlékképem egy vitorláshajóról, eltekintve a kalózhajóktól, amelyekről korábban gyerekkoromban olvastam.  Az első saját vitorlásom minden kétséget kizáróan csak fából készülhetett: ez egy Gull volt, amit apám garázsában építettünk Hampstead – ben. A következő lépés egy Mirror dinghy lett, végül 16 éves koromban vettem egy National 12 – est, amely Fesquie névre hallgatott.

A Mirror, a Gull és a National 12 után egy másik fahajó, egy Waarschip 570 következett, amelyet ismét közösen építettünk, én és az apám, ezúttal egy garázsban, új otthonunkban, Dorset – ben. A hajót édesanyám nevezte el Yellowhammer – nek, amelyet a színe és az éjszakai építés során keltett zaj miatt adott neki. A hajó a legjobb Bruynzeel – i rétegelt lemezből készült így igen gyors és tökéletes megjelenésű lett. Valószínű még mindig az enyém lenne, ha nem szerettem volna bele egy 25 lábas (fa) Laurent Giles 5 tonner – be, amely Sally II. névre hallgatott.

Később beszereztem az első üvegszálas dingimet, egy Laser – t, ami szintén sárga volt és Fesquie névre hallgatott. Addig a Laser – től eltekintve csak  klasszikus hajóim voltak. Ez nem azt jelenti, hogy romantikus affinitásom lett volna a fához, egyszerűen úgy adódott, hogy abból a korszakból az összes hajóm fából épült. Természetes volt, hogy a tulajdonomban lévő hajók hagyományosak, míg az írói munkámmal kapcsolatosak mind üvegszálasok voltak.

A hajókiállításokon ritkán és csak kis száman mutatnak befa hajókat. Egy nap az Earls’ Court egyik standján megkérdeztem, Maurice Griffiths – t, aki jópár rétegelt lemezből készült cirkáló tervezett, hogy mit gondol erről a sok műanyag hajóról. Meglepetésemre azt válaszolta, hogy ha akkor az olcsó, háború utáni rétegelt lemez helyett rendelkezésre állt volna a műanyag, akkor soha nem tervezett volna lapos fenekű hajókat, hanem csak olyanokat, amelyeket a háború előtt rajzolt.

A fahajó tulajdonosi bizonyítványom tehát elég kifogástalan. A fa hajókkalé kapcsolatos kritériumaim változtak, már más elképzelésem van a költségekről, a megjelenésről, mint fiatal koromban. A fa hajók iránti szeretet kialakulásában sokat segített egy építész apa, aki semmit sem szeretett jobban, mint megvalósítani és megépíteni a terveket, bár inkább fával szeretett dolgozni, mint betonnal és acéllal. Amikor a második szakmáról volt szó, akkor sokévnyi firkálás után a fahajók építése magától értetődőnek tűnt. Aztán minden az eleganciáról és a vonalvezetésről szólt, valamiről, ami egy klinker palánkos hajóban vagy van, vagy nincs. Lehet, hogy túlságosan megszállott voltam a formák iránt, de nem hiszem…

A fából készült csónaképítést ma már egy kihalófélben lévő veszélyeztetett szakma, legalább is, így hírlik. Tapasztalataim szerint nem. Az én generációm fán nevelkedett, de az új, fiatal generációk szépen lassan, apránként átveszik a helyünket. Erre talán egy jó példa a Tally Ho felújításának sikere és vonzereje. A fa, a műanyaggal ellentétben, még mindig sokkal tovább megmarad…