Következő cikkünkben Steffan Meyric Hughes idézi fel, hogyan járta be korábban fa kenukkal Maine állam vad vizeit
A kenu kifejezés mindig is zavart okozott, legalábbis Nagy Britanniában. Talán a legjobb meghatározás erre az eszközre az, hogy egy vagy több evezős, térdelő helyzetben, egytollú evezővel hajtja a vízi járművet. Ezzel ellentétben a kajak olyan vízi jármű, amelyet egy vagy több evezős ülő helyzetben, kéttollú evezővel hajt. Ez a „megkülönböztetés” pedig a kenusok kedvenc mondását eredményezte: mely szerint „fél evező, kétszer annyi emberi erő”. A kajakosok tudják, hogy ez nem igaz, de még nem találtak elég szellemes választ erre a teóriára…
Gyerekkoromat kajakozással töltöttem, először a Temzén, majd a Temze gátjainál (a fagyos téli szlalomversenyek helyszínén 3 mm – es neoprénruhákban egy 3,6 méter hosszú üvegszálas csónakokban a 90 – es évek elején). Később vadvízi kajakozásra váltottam, keményebb öntött műanyag csónakokkal kajakoztam vadabb vizeken, például a Francia Alpokban. Amikor 18 évesen edzői képesítést szereztem, azt „kenu edzőként” tettem, egy olyan díjjal, amelyet a British Canoe Union adományozott, annak ellenére, hogy soha nem ültem kenuban. Így az emelt szintű érettségi megszerzése után, amikor megláttam egy hirdetést egy kenu oktatói állásról, egy Maine állambeli fiú nyári táborban, azonnal megragadtam a lehetőséget. Mivel még soha nem láttam kenut, azt feltételeztem, hogy kajakokra gondolnak. Miután nyolcórás autóúttal megérkeztem New York – tól északra, megdöbbenve láttam egy sor két-három személyes fa kenut, amelyek közül az egyik a tóparton hevert. A kenu vékony, gőzölt bordákból készült fa palánkozással.
Rögtön bevallottam, hogy életemben nem eveztem ilyen kenuban, és elsütöttem egy régi viccet két nemzetről (angol – amerikai), amelyeket a közös nyelv választ el egymástól. Viszont rövid idő alatt kiderült, hogy ezzel evezni nem is olyan nehéz dolog. Néhány óra a tavon, és máris rájöttem hogyan működnek ezek a technikák. Kiderült, hogy más, hasznosabb képességeim is vannak, mint az oktatás, mert vacsora után következett az esti közös éneklés és zenélés, ahol azonnal kineveztek vészgitárosnak, arra az esetre, ha nem találnának jobbat.
A táborvezető ezután megkérdezte, hogy közülünk, oktatók közül, tud – e valaki „kerekes kormányos kenut vezetni”. Az én kezem volt az egyetlen, ami fent maradt, és másnap, alig 18 évesen, megkaptam egy kisbusz kulcsait, amelyben egy oktatótársam és hat, erős, búzával táplált amerikai tinédzser fiú utazott, akik egy 6 méteres utánfutót vontattak, amely négy kenuval volt megpakolva. Az ezt követő két hónap csodálatos volt, folyamatos négynapos túrák, civilizáció nélküli kirándulások a vad Maine állambeli folyókon, mint például a Penobscot és az Allagash. Utitársaink a fehér fejű halászsasok lettek, és csak végtelen erdőkkel, esténként a folyóparton felvert sátrakkal és tábortüzekkel találkoztunk. Konzerveket ettünk, úsztunk a folyókban és tavakban, amelyekből ittunk is, és segítettünk kenukat és egy új házat építeni a tó túloldalán. A környéken bármit is akartunk csinálni azt biztos, hogy láncfűrészel kellett kezdeni.
A folyók éltek, mindig mozgásban voltak, zuhogó zuhatagok kísértek minket utunkon, és az éjszakai eget távoli, csendes villámok világították meg; vagy alkalmanként sarki fény. Egyik éjjel egy jávorszarvas tévedt be a táborunkba, és csak akkor szaladt el, amikor meghallotta a gyerekek suttogását: „Pszt – egy jávorszarvas.”
