A rudazat alapvetően a parányi Bermuda szigetről kapta a nevét. Napjainkban ez a rudazattípus talán a legelterjedtebb, de egykor csak kis hajók számára tartották vitorlázásra alkalmas rudazatnak.

Hogyan indult útnak a bermudai rudazat fejlődése?

„Nemrég jutottam hozzá ehhez a képhez. A papír alapján ítélve, amire nyomtatták, az 1880 – as évek végéről származik. A hátoldalán a „Bermuda Yacht Undine” felirat olvasható, ami nem arra utal, hogy a vitorlázata bermuda rigg volt, hanem arra, hogy a jacht ott vitorlázott.

A kutatások kimutatták, hogy az Undine egy 5,3 tonna súlyú, 23 láb hosszú vízvonallal és 43 m2 vitorlafelülettel rendelkező hajó volt. Az 1808 – ban épült hajó 1897 – ig volt aktív a versenypályákon, és évtizedekig Bermuda leggyorsabb versenyhajójának tartották. Pályafutása során számos versenyt nyert.”

A Bermuda – szigetek az uralkodó szélirányhoz igazodnak, így a helyi rudazatoknak szükségszerűen erős szél elleni teljesítményt kellett biztosítaniuk a hajóknak. Az Undine rudazata tökéletesen tükrözi a helyi szokásokat.

1619 – ben egy holland hajóépítő hajótörést szenvedett a szigeteken. Ennek okán letelepedett és folytatta hajóépítő mesterségét. Itt a helyi hajóépítés során alkalmazta tapasztalatait, a „bezzan” rigg építésében, amely a mediterrán latin rigg adaptációja volt, ezzel is tovább éltetve a Holland és Spanyol Birodalom hagyományait.

Hogyan lett a bermuda vitorlázat a Brit-szigetek jachtsportjának szerves része?

Eredetileg “leg o’mutton” rig néven ismerték, ami arra enged következtetni, hogy nem feltétlen Holland, hanem Bermudai kötődése van a rudazatnak. A skótok kísérleteztek először ezzel a rudazattal. A Royal Northern and Clyde Yacht Clubban található festmény a Northern YC 1825 – ös flottáját ábrázolja, melyek közül az egyik hajó már egyértelműen bermuda rudazattal van szerelve. A klub 1839 – es évkönyve két “Mudian” rigges hajót ábrázol. Ezenkívül, William Denny 1848 – as  Ayrshire Lass nevű háromárbócos hajója, melyet személy és teherszállításra egyaránt használtak, már szintén Bermuda rudazattal rendelkezett.

Dixon Kemp a Manual of Yacht and Boat Sailing (1884) című írásában bemutatta a bermuda rudazatú Diamond terveit. Lehetséges, hogy ezek a tervek inspirálták Evelyn S. Parkert, hogy megbízza William Fife III – t a 17 – 19 lábas bermuda rudazatú Lapwing (1889) megtervezésével. Ezután Fife több hasonló rudazatú hajót is épített, csak néhányat említenénk felsorolás jelleggel: Stormy Petrol (1892, 1 Rater), a Minime és a May (mindkettő 1894, – a May Fife saját hajója volt), valamint a Louise (1895, 2,5 Rater), és az Alfred Mylne által tervezett 17 lábas Noya (1896, Linear Rater (LR)).

A bermuda rigg egyik legnagyobb úttörője 1900 előtt Linton Hope volt. 1895 – ben ő tervezte: a Fal – Sked – et, a La Colossa – t, a Lotus – t és a Minda – t, melyek mind Half Raters – ek voltak, valamint a Cynic – t (1.5 Rater). Ezeket a hajókat 1896 – ban követte a 18 lábas Kismet (Linear Rater (LR) melynek rudazata komoly sikert aratott, majd, 1897 – ben érkezett a 19 lábas szintén Linear Rater Induna. Ezen hajók akkoriban igen sikeresek voltak, de valahogy mégsem akart gyorsan terjedni ez a rudazattípus. Ennek talán az lehetett az oka, hogy kis árbócokkal vitorláztak, de ha magasabb árbócoknál szerették volna használni ezt a típust, akkor mindenképpen szálingokra lett volna szükség, hogy az árbóc felső részét is tudják feszíteni. Az akkori gaffos rudazatoknál ez a felhúzók és a gaff miatt problémákat jelentett, ami gátolta a bermuda rudazat elterjedését a nagyobb hajókon.

Az áttörést részben 1912 – ben érkezett meg, amikor Charles E. Nicholson egy újszerű árboctípust szerelt fel 15mR Istria – jára. Bár a hajó a hagyományos gaff riggel volt felszerelve, a felső rudazatot, a főárboc tetejéhez illesztették, így azok egyetlen folyamatos egységet alkottak.

A folytonos árboc azt jelentette, hogy az árbóc teljes hosszában futhatott a nagyvitorla, amit így már a topig lehetett húzni. Ez az újítás már több száling felszeelését is lehetővé tette, biztosítva a magas árbocok megfelelő stabilitását.

Több fénykép is bizonyítja, hogy a brit 6mR jachtokon az első világháború előtt már ilyen rudazatok voltak.

Ezen fejlődés ellenére a vitorlázók bizalmatlanok maradtak a bermuda rudazattal kapcsolatban. A gaff rudazat ugyanis lehetővé tette, hogy erős szélben a vitorlákat könnyen le lehessen ereszteni, míg a korai sárgaréz csuszkák hajlamosak voltak beszorulni a sínbe, megakadályozva a vitorla leengedését.

Ezt ellensúlyozta az a tény, hogy a bermudai rudazat jelentős súlymegtakarítást jelentett a fedélzeten, mivel elhagyták a nehéz gaffot és a jackyardot. Ez lehetővé tette a legénység létszámának csökkentését, mivel kevesebb emberre volt szükség a vitorla felhúzáshoz.

1921 – ben Nicholson bermuda kutterré alakította át a Nyria – t. 1931 – ben a Britannia is átvette az új vitorlázatot, és hamarosan az összes Big Class hajó követte a példájukat…