Kurutzné Kovács Márta írása

A cikk megjelenésével egy régi (legalább egy éves) adósságomnak sikerült részben eleget tennem, mert az eredeti cikk terjedelme miatt több részben fog megjelenni a www.klasszikushajok.hu – n. Ami talán ennél is lényegesebb, hogy ezzel az írással is hazai vitorláséletünk dicső múltjába és egy olyan csodálatos vitorlázó életébe sikerül betekintenünk, aki mindamellett, hogy nemzetközi szinten is eredményesen versenyzett rengeteget tett a Magyar vitorlázásért…

A rövid bevezető után olvassátok Kurutzné Kovács Márta írásának folytatását, amely a Füredi Históriában jelent meg.

1937. – Nemzetközi versenyek zord körülmények között

Az 1937 – es esztendő az újabb nemzetközi versenyekre való előkészületek jegyében kezdődött.

„Ez évben az Öt Tó versenyt az Ammerseen, Uttingban tervezték megrendezni. És utána Berlinben a Wannseen, a Seglerhaus Preis versenyen is részt kívántunk venni.”

Béla nem volt optimista, mert arra számított, hogy az előző évi győzelmei után az ellenfelei alaposan meg fogják szorongatni.

„És azt is tudtam, hogy az öreg Európa két legszeszélyesebb vízén kell küzdenünk, minden helyi ismeret nélkül.”

Az 1937 – es évad elején határozta el a Yacht Szövetség, hogy a 22 – es jolléban és dingiben másodosztályú versenyek rendezését engedélyezi a kluboknak, hogy az addig esélytelen jollékat és dingiket legyen értelme versenybe állítani esélyesként, mert kívánatos, hogy a versenyzők nagy mezőnyű versenyekhez szokjanak, és új versenyzőgárda nevelődjön.

A szokásos Kenesei évadnyitó Péter Pál versenyen déli szélben startolt a kilenc jolléból álló első futam, melynek csakhamar a Kincsem III. állt az élére, de Tibor megelőzte őt, így második lett. Másnap a teljes szélcsend miatt valamennyi versenyt elhalasztottak. Harmadnap a 22 – esek délelőtti futamát a nagyszerűen vitorlázó, és végig a mezőny élén álló Kovács Béla nyerte, de a délutáni harmadik futamot elvesztette, és az összesítésben harmadik lett. Ilyen forgandó a vitorlázók szerencséje!

A Földvári KMYC versenyen ugyancsak harmadikok lettek, de a Füredi HYC versenyt megnyerték. Erről így írt a Vízisport: „Hátszeles startnál rögtön Kovács Béla ugrik az élre, és mindhárom körön keresztül növelte előnyét, még arra sem kényszerült, hogy vitorlacserét vagy spinakker használatát igénybe vegye.”

„Váltakozó szerencsével futottuk a júliusi versenyeket, hol Tiborgyőzött hol mi. Az utolsó versenyet augusztus elején Füreden a BYC előtt ismét megnyertük. De alig szálltunk ki a hajónkból, máris szereltük le az árbócot, és vettük ki a hajónkat, Tiborét és Gusztiét is, mert vagonba kellett rakni őket, hogy időben Ammersee Uttingba érjenek.”

Ami a hajókat illeti „Tibor az előző évi balsikereken okulva eladta a régi Kisanygyalomat Gusztinak, és ő is megépíttette a Kincsem III. javított kiadását. Kenesén is már az új hajóval, a Sebajjal indult. Hajója valóban szép volt, áramvonalas torpedó, tüneményes kivitelben, diószín mahagóniból, dukkózva. A három hajó több erőt képviselt, mint a tavalyiak.” – Reménykedett Béla az idei Öt Tó versenyek sikerében.

„Nagy körültekintéssel csomagoltunk Uttingba, mert hallottuk, hogy ott igen szeszélyes időjárás uralkodik, és cidrizni fogunk, ha nem viszünk bőséges meleg holmit.” – írja Béla, de ami őket Uttingban várta, minden képzeletet felülmúlt.

„Viharos szél, eső és jégeső váltakozott, a hőmérséklet alig érte el a 6 fokot. Pálinka lapult a farzsebeinkben homorú lapos üvegekben. (…) A jégeső egészen háborús élmény volt, mert amíg rá nem jöttünk, hogy a kisebb padlódeszkákat a fejünk fölé kell tartani, addigra véresre verte a fejünket a jég. Lapátoltuk a hajóból a dió és mogyoró nagyságú jegeket. A szép dukkózott fedélzetünk gyalázatosan nézett ki.”

A Vízisport is élénken ecsetelte a zord körülményeket: „A versenyrendezőség a futamok levitorlázására számunkra egészen szokatlan, mintegy 25 kilóméteres hosszúságú pályát jelölt ki. Három bóját a nyugati, hármat a tó keleti partján helyeztek el, melyeket a programban megjelölt és a start előtt felvont zászlójeleknek megfelelően kellett megkerülni. Már az első versenynapon hideg esőben, viharos, pöffös szélben kezdődtek a küzdelmek. A vitorlák csakhamar teljesen átáztak és azok kiszárítására a nedves párás időben a túlzsúfolt szárítópajtában alig volt mód.”

Már a hajók utaztatásával kezdődtek a bajok. A három hajó késve érkezett Uttingba, mivel a vagont Münchenben tévedésből mellékvágányra tolták, ahol a hajók a tűző napon kiszáradtak, és vízre téve azonnal elsüllyedtek. Másnap reggel az elnehezedett hajókkal kezdtek edzeni a zuhogó esőben.

„A start után igenfelerősödött a szél. A futamban 38 darab 22 – es versenyjolle vett részt. Úgy hullottak és borultak a jollék mint az őszi legyek. Egy jó öreg bajor a gyerekeivel az orrom előtt bukfencezett fel pillangózva hátszélben. Alig bírtam centiméterekkel kikerülni az árbócát. (…) Képtelenek voltunk tájékozódni, lehetetlen volt a következő bója helyét meghatározni. De ez nem jelentett gondot, mert mindig volt előttünk elég hajó, amelyik mutatta, hogy merre kell menni.” – jellemzi Béla a képtelen helyzetet, amelyen sajnos a magyar versenyzők nem tudtak úrrá lenni.

Ezt már nem tudták szó nélkül hagyni az alkatrészek sem: „Hol vagyunk? – faggatták a nagyvitorlát a hajóalkatrészek. – Ezidegen víz! Még én sem jártam itt. – válaszolt az ázott nagyvitorla. – Miért hoztak ide, ha mindig zuhog az eső és jég ránk? – panaszkodott az árbóc és a kötélzet. – Nem csoda, ha Kékszemű is kedvetlen és szomorú. – Hát ilyen furcsa pályákon se kellett még eddig járkálnunk! – sóhajtott a hajóhegedű. – Szerencse, hogy a Kékszemű még itt is szeret minket, mert addig nem megy el, amíg meg nem mosott, le nem takart és elég kötéljátékkal biztonságosan ki nem kötött minket.”

A magyar csapatból senki se tudta hozni a formáját, hiszen se a pályát, se a szelet nem lehetett kiismerni. „Valahogy baj volt a magyarokkal, nem ment senkinek se a versenyzés. Az egyik futamban jobban lemaradtunk mint a másikban. Nem volt összhang sem a hajókban, sem a hajók között! Jómagam sem voltam valami kíválóan diszponálva. (…) A tó öblei pedig valóságos boszorkánysarkok voltak, ahová a bójáikat elhelyezték! Az oda való becirkálás a legkeservesebb vállalkozások közé tartozott.” – kesergett Béla. Végül a magyar csapat utolsó lett az összesítésben. „Kovács Béla sem tudta a formáját kifutni, pedig a tavalyi öttóverseny győztesének a szereplése elé nagy várakozással tekintett mindenki.” – írta a Vízisport. A versenyt természetesen Manfred Curry nyerte a Benacsek tervei szerint a füredi hajógyárban készült jolléjával, a Kincsem III. továbbfejlesztett változatával! Micsoda iróniája a sorsnak!

A verseny után Béláék egyenesen Berlinbe mentek a Wannseehez, a Potsdamer Yacht clubba, a Seglerhaus Preis versenyére. „Számunkra egy nyirkos pinceszobát nyitottak. Beállítottunk a klub titkárához, hogy ajánljon hotelt, ahol megszállhatunk, mert a nyirkosságból elegünk van, mindjájan bronchitiszesek lettünk az Ammerseen. Meg kell jegyeznem, hogy a német versenyzőket Füreden és Kenesén mindenkor a legszebb lakosztályokba helyeztük el. Szerencsére a készséges klubtitkár azonnal intézkedett, és a szomszédos szövetkezeti üdülőben elhelyezett minket két nagy hodályban”. Magyarországot Heinrich Tibor, Tuss Miklós és Kovács Béla képviselte. Ott futott Németország, Ausztria és Svájc minden valamirevaló jolléja és kormányosa!

Béláék természetesen gondolták, hogy bizony nehéz dolguk lesz, de ami rájuk várt, ugyancsak minden borúlátásukon túltett!

A verseny előtt órákig az Ammerseeen összeugrott vitorlák trimmelésével foglalkoztak. „Mayer és Benrovitz, a két híres német vitorlakészítő is ott jött ment a versenyzők között. S mivel némi megtakarított márkám volt, rendeltünk Tiborral együtt egy – egy amwind ballont Mayertől. Az első versenynapra már meg is kaptuk, pedig Hamburgban volt a gyára. Természetesen komoly hasznát csak kis szélben tudtuk venni, mert még nem voltak betrimmelve.”

A pálya elképesztően tekervényes volt, a Havel folyó, amelyen folyamatosan uszályok közlekedtek, keresztülfolyt a tavon, a boják el voltak rejtve az öbölben, és hol jobbról, hol balról kellett kerülni őket, a legtöbbjüket többször is.

„A verseny előtti napon mindent kormányos, de még a legénység is a 15 féle különböző variációjú pálya rajzolásával volt elfoglalva. (…) Sajnos igen ritkán jutott osztályrészül, hogy keresnünk kellett a bóját.” Persze, hisz egyetlen lehetőségük az volt, hogy a pályát jól ismerő hazai hajókat kövessék.

Sajnos a magyar csapat az ammerseei kalandban annyira kimerült, és a vitorlázata is úgy megsínylette a jégzáporokat, hogy a Wannseen a bóják között bolyongva és tévelyegve ismét csak leszerepelt. Erről a Vízisport is részletesen beszámolt: „Az augusztus 28 – 31. közötti Seglerhauspreis küzdelmei igen nagy erőpróbát jelentettek a magyar versenyzőknek, már csak azért is, mert a nagy versenypálya levitorlázása 3 – 5 órát vett igénybe, ehhez pedig a mi versenyzőink nem szoktak hozzá. A győztes Curry Manfred lett, aki magyar tervezésű hajójával nagyszerűen vitorlázott. A magyarok közül Heinrich Tibor szerepelt a legjobban, aki napról napra jobban kiismerve a nehéz terepet, aug. 31. – én fölényesen győzött, de ezzel a győzelmével már nem javíthatta meg a magyar eredményt. Dr. Tuss Miklós az egyeik futamban 4. helyezést ért el.” – számol be a versenyről a Vízisport, és Béla nevét már meg sem említi, de azt sem közli, hogy hol végzett a magyar csapat. Ilyen körülmények között nyilván utolsó lett.

Ugyanakkor a cikk írója ugyanebben az írásban meglepő módon magas lóról kritizálja a magyar versenyzőket: „Kár lenne a versenyzők hibájába esni, és külső okot keresni a vereség szépítésére, mert vereségünk oka a magyar csapatban van. Fegyelem nélkül, egyik napról a másikra összeállt legénység nem verheti meg a németek évek óta együtt dolgozó csapatait. A kormányosaink – bár mindent elkövettek, hogy e versenyben győzzenek – túlzott önbizalma azt eredményezte, hogy még csak tanácsot sem fogadtak el, nemhogy utasítást! Ilyen körülmények között a vereségnek be kellett következnie.” Mint Kovács Béla és kiváló versenytárasai vitorlás eredményeinek kései tanulmányozója – csaknem száz év távlatából – vissza kell utasítanom ezt a hangot és igaztalan vádat! A kormányosok és a legénység a szörnyű körülmények között is mindent megtettek a győzelemért, és a lehetőségeikhez képest igenis fegyelmezetten és keményen helytálltak!  A versenyképes fiatalok és a legénység toborzása, kinevelésének megszervezése, sportolási lehetőségeinek előteremtése és segítése pedig elsősorban a klubok és a vezetőség feladata, nem pedig a versenyzőké, noha Béla füredi osztálykapitányként ebben is élen járt, és sokat tett az utánpótlás és legénység nevelése, érdekeinek képviselete terültén!

1937 – es mérleg: eddig 100 – szor a dobogón!

Az 1937. decemberi évértékelő szerint „Első helyen áll – a hazai versenyeket tekintve – azaz a legtöbb pontot Kovács Béla a tavalyi első gyűjtötte. Két osztályban versenyezve teljesítménye nagy értékű, tudásában senki sem kételkedhetik, és így megérdemelten az első. A második hely tulajdonosa is régi versenyző, Krayer K. Arnold, aki a tavalyi adatokon és felesége nagy vitorlázó szeretetén buzdulva lehatározta, hogy „Lucifer” – jén hajózva, minden lehető pontot összegyűjt. Sikeréhez és díszes második helyéhez csak gratulálni lehet. A harmadik helyezett Heinrich Tibor eredményéhez nem kell kommentárt fűzni. Csak azt kell megjegyezni, hogy kevesebbet indult, és a bajnokságban balszerencséje volt, ellentétben az őt megelőző kettővel.” – írja a Vízisport. Itt azért már valóban megütközik az olvasó, aki elvárná a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség hivatalos lapjától az elfogulatlanságot! A lap szinte bocsánatot kér Heinrich Tibortól, hogy nem őt tette az első helyre. Heinrich Tibornak erre nem volt szüksége, és egy olyan sportszerű és etikus versenyzőben, mint ő, bizonyára visszatetszést is keltett ez az etikátlan elfogultság.

Béla egyébként nem táplált magában semmiféle adminisztrációs karriert. Nem akart vezető lenni semmiféle elnökségre nem tört, ő csak versenyezni akart, minél magasabb színvonalon, sikereket hozni Fürednek, és tudását átadni minél több füredi fiatalnak, és ezt füredi osztálykapitányként gyakorolta is nap mint nap. Nyilván nem tetszett a vezetőségnek, hogy gyakran zúgolódott, hogy olyanok vannak a zsűrikben és egyéb döntési pozíciókban, akik soha nem voltak versenyzők, nem harcoltak a vízen. Kritizálta az ünnepi szónokokat is, akik a díjkiosztó ünnepségeken többet beszéltek a rangos meghívottakról vagy a vezetőség dicsőségéről, mint a sikert kiharcoló versenyzőkről. Az iránta megnyilvánuló maliciózus hangot nyilván ennek köszönhette, de ő mégsem tudott megalázkodni, és folyamatosan a versenyzőkért harcolt!

1937 „november 23 – án rendezte meg a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség valamennyi tagegyesület részvételével a hagyományos szezonzáró és díjkiosztó vacsoráját. A bajnoki érmeket és szebbnél szebb tiszteletdíjakat a Yacht Szövetség nevében Grofcsik János kapitány osztotta ki Heinrich Tibornak, Kovács Bélának , Kayner Kraus Arnoldnak, Iszer Istvánnak és Halász Edvinnek, akik megérdemelten jutottak az 1937 – es bajnoki címhez.” – jelentette a Vízisport.

1937 – ben jelent meg „A Balatoni Yacht Club 25 éves története”. Az összeállítás összefoglalójában Izsák Tibor, a BYC kapitánya e sorokat írta: „Ha visszapillantunk a Balatoni Yacht Club negyedszázados múltjára, kétségtelen, hogy a sport terén főleg az utolsó években a legértékesebb és legszebb eredményeket Kovács Béla tagtársunk érte el. Három bajnokságot szerzett klubunknak. 1933 – ban és 1937 – ben 22m2 – es yollebajnok lett, 1935 – ben pedig dinghy bajnokságot nyert. Hat nemzetközi versenyben képviselte Magyarország színeit. 1932 – ben mint legénység volt kint Berlinben. 1933 – ban a Balatonfüreden lefolyt yolle Európabajnokságban négy nemzet 8 hajója közül a hatodik, 1935 – ben a siófoki dinghy Európabajnokságban öt nemzet közül második lett. 1936 – ban érte el legnagyobb teljesítményét. Ugyanis ekkor nerte meg Balatonkenesén az Öt Tó versenyt. 1937 – ben részt vett Ammerseen az Öt Tó versenyen, ugyancsak versenyzett a Wannseen is. Az első Kékszalag versenyen 1934 – ben abszolút harmadik lett 22m2 – es yolléjával, míg a második Kékszalag versenyen 1936 – ban, mint győztes elsőnek érkezett be. (…) Összesen több mint 100 versenyen vett részt. Ezek közül 41 – szer első, 44 – szer második, míg 15 – ször harmadik lett.”

Összeségében tehát Kovács Béla már addig is éppen 100 – szor állt dobogón! Pedig hol volt még az ezt követő többi győzelme!

1937 szeptemberében tartotta a Nemzetközi Yacht Verseny Szövetség az évi ülését Londonban, ahol az olimpiai jollét elfogadták nemzetközi osztályhajónak. Ettől kezdve az egész világon a nemzetközi, einhand versenyeket „a nehézkes és elavult 12 láb hosszú dingi helyett olimpiai jolléra” írták ki. Hazánkban is 1938 – ban volt az első olimpiai jolle verseny, és ekkor tért át Kovács Béla és Heinrich Tibor is a dinghyről az O – jolléra.

Ismét beköszöntött a tél. Nehogy az gondoljuk, hogy Béla a telet tétlenül töltötte! Amint a Vízisport jelentette: „1938 január tizenhatodikán rendezte a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség ez évi első jégvitorlás versenyét mintegy 5 m/s nyugati szélben. Az első futam startja 11 órakor volt Balatonfüreden. Kemény sima jégen indultak a szánok a kilenc mérföldes egyenoldalú háromszög pályán. Eredmények: I. futam 1: Heinrich István, 2: Benacsek Jenő, 3: Heinrich Tibor, 4: Kovács Béla, 5: Iszer István. A második futam startja három órakor gyengülő 2 – 3 m/s északnyugati szélben volt. Eredmények: 1: Heinrich Tibor, 2:Heinrich István, 3: Kovács Béla, 4: Benacsek Jenő. Az eredmény alapján Heinrich István szereplése érdemelt különösen dicséretet. Benacsek szánja és Heinrich Jégmadara keményebb jégen jobban futott volna. Kovács Béla és Iszer István hibátlan, és ami a jégvitorlásversenyek fő kelléke, a szükséges óvatossággal vezették szánjaikat. A verseny többet nyújtott a várakozásnál és a számos néző a legnagyobb elragadtatással tárgyalta az eredményeket.

1938. Béla újra Kékszalag győztes!

Az 1938 – as nyári vitorlásszezon megint a kenesei Péter Pál napi versenyekkel kezdődött. Béla a Piros nevű O – jolléval mindkét napon második lett, a Kincsem III. – al pedig első és második helyezést ért el.

Fennálásának 25 éves jubileuma megünneplésére a BYC nagyszabású versenyt írt ki július 10 – 11. – ére Siófokra. A verseny előtti este óriási vihar tört ki, és a versenyre érkező hajók egy részét útban találta, és megkárosította. Július 10. – én is olyan erővel dühöngött, hogy a verseny megtartását meg sem lehetett kísérelni. A kiírt versenyek legtöbbjét július 24 – ére halasztották és nem Siófokon, hanem Almádiban tartották meg, Béla Almádiban a Kincsem III – al, és a Fehérrel egyaránt második lett Tibor mögött.

Július 15 – 17. között rendezték Földváron a KMYC versenyeket. Itt Béla 22 – es jollék versenyét a Kincsem III – al megnyerte, és az O – jollék versenyein is első lett a Fehérrel, sőt elnyerte a Balatonföldvári Hölgyek díját is.

Július 29 – én rajtolt az évad harmadik legnagyobb versenye a harmadik Kékszalag verseny 48 indulóval, amelyen Béla indulása csaknem kudarcba fulladt. Hajóját ugyanis a többi jolléval együtt már vagonba rakták, hogy kiszállítsák az augusztusi Öt Tó versenyre Berlinbe, így hajó nélkül maradt. Mégis ez a kétségbeejtő helyzet vezetett oda, hogy a vitorlássport talán legnagyobb bravúrját nyújtva bebizonyította rendkívüli és páratlan vitorlázó tehetségét és képességét, amikor egy vizet még nem látott vadonatúj, ismeretlen hajóba ülve több órányi előnnyel megnyerte a versenyt!

Béla így emlékezett az eseményekre: „Így előállott az a tragikus helyzet, hogy a Kékszalag előtt tíz nappal nem volt hajóm. Azonban hála Benacsek Jenőnek, a hajógyár kitűnő főmérnökének, mégsem kellett fájó szívvel a partról néznem a nagy versenyt. A kielertulajdonosok nagy keserűségére mégis jutott nekem egy hajó a versenyben, a hajógyár vadonatúj, még vizet nem látott fehér, áramvonalas jolléja bérlésével. A hajó amelyet sebtében Kincsem IV. névre kereszteltünk, a Kincsem III. egy módosított kiadása volt. Pénteken reggel nyolc órára volt kitűzve a rajt, és a hajót csak szerdán este tudtuk vízre tenni.” Árbócot, kormányt és szereléket Béla egy barátjától kapott a vitorla sajátja volt, mert azt csak késóbb szándékoztak autón Berlinbe vinni. Legénységének örömmel vállalkozott vitéz Fraknóvári Géza és Fekete József. „Gézát mint jó rámenős vakmerő pilótát ismertem meg, és egy jégszán versenyen igen kiváló érzékkel mozgott mellettem, Józsi füredi kitűnő segítőtársam volt, akivel igen jól futottunk már számos versenyen, és a gondolataimat is ismerte és kileste.”

„A verseny előtti este még megfürödtem a hajó körül, hogy az először vízretett hajótest hurkáit, amelyek a palánkok körül nyomódtak ki, lecsiszoljam. Közben a Grand étterem teraszán nagy előestélyi vacsora volt a versenyzők és újságírók számára. A vízből kibújva természetesen, mint védőt, megkérdeztek, hogy mit tippelek. Én úgy nyilatkoztam, hogy a verseny a 30 – as cirkálók és a 22 – es jollék között fog eldőlni.”

Az 1938 – as Kékszalagon vitorláztak először a ma is szokásos légvonalban 155 kilóméteres, Füred – Kenese – Siófok – Keszthely – Füred pályát.

„Jó hangulatban, időben feküdtünk. Korán keltünk. A lövésre a hosszú rajtvonalon a víz felőli bójánál csaknem másodpercnyi pontossággal indultunk.” A rajt után hamar kialakult a sorrend. Elől a  22 – esek és a 25 – ösök, hátrébb a tőkesúlyosok. „Egyenesen Kenese irányát vettem. A Kerekedi öböl szájában szembevágott a szél. (…) Ahogy az öblöt elhagytam, Kenese felé a szél állandóan erősödött.”  A kenesei bóját Béla kerülte elsőnek. „A bójakerülés után kisebb cirkáló ballonra cseréltük a génuát. Ez igen helyes volt, mert annyira megerősödött a szél, hogy Siófokig csaknem állandóan siklottunk. Kitűnően tartottak a kötelek. Már minden szomorúságom elmúlt az ismeretlen hajót és szerelékét illetően. A siófoki bóját remek lendülettel kerültük. Itt erős ujjongással fogadtak a klub siófoki tagjai.”

Siófoknál betömörült a mezőny. „Láttuk, hogy Gusztiék jolléja rohan utánunk. Erre én élesebben mentem a szél felé, közben reffeltünk is, mert a szél annyira erős lett. Siófok után elkapott a zápor is, és alaposan megverte a vitorlázatunkat. A szél lecsökkent, és a hullám dobálta a hajót. Kiadtam az utasítást, hogy reffeljenek ki a fiúk, és tegyenek száraz nagyobb elővitorlát. Azonban a vizes torokkötél az árbócon nem csúszott, hanem feszült, és Gusztiék közeledtek. – Józsi, Géza, az istenért, hát nincs bennetek erő?! – Béla, nem megy, meg van babonázva! – Fiúk, ide lelki erő is kell! – Majd ketten nekigyűrkőztek és úgy meghúzták a kötelet, hogy egy rottyanás kíséretében már a nyakunk között volt a nagyvitorla! – Nesze neked lelki erő, most mehetünk a somogyi partra! – Megyünk ám a radaiba, de nem a somogyi partra! – így Béla, és a második előitorla drótjára felhúzták a gafftövet, ekkorra már frissülés ért hozzájuk, és sebesen elhagyták az őket szorongató Gusztiékat. A Tihanyi szorosig elől voltak. Ezután gyenge széllel indultak Földvár felé.

Lelléig állandó harcban haladtak Gusztiékal, ezalatt egyre jobban kiismerték a hajót. Innen Révfülöp felé vették az irányt, Gusztiék maradtak a déli parton. „Révfülöpnél pompás parti szél esett le a vízre, és mind jobban csobogott a víz a hajó után, és szépen dűlve haladtunk. Félhomályban értünk a keszthelyi öbölbe.” Kovács Béla 23.05 – kor elsőként kerülte a bóját. A forduló után viharos erejű északi szél sepert végig a tavon. „Na gyerekek, fel kell kötni a textilt! – mondtam a fiúknak. A keszthelyi öbölből ügyesen kicírkáltunk, és már a szigligeti öböl is feltárult előttünk, amikor váratlanul szemből elsuhant mellettünk Guszti hajója, és elképedve kérdezte, hogy ezt hogy a pék farába csináltuk? Megnyugtattuk, hogy csak két óra előnyünk van és még lehet reménye. A szél állandóan frissült, és mi vagányan reszkíroztunk, nem azért volt egy repülő is a hajóba! A kissebbik cirkálóballonnal és fedélzetvízzel dűlve suhantunk élesen luvban a badacsonyi öböl felé. Hajónk a szelet remekül bírta. Mindhárman kilógtunk!”

Szigliget vonalában suhantak el mellettük a szembejövő hajók, ezért Béláék állandó fényvillantással kerülték el, hogy beléjük fussanak. visszanézve Keszthely fölött nagy vihart láttak. Badacsony hegyét alaposan kikerülték, emlékezve az elmúlt Kékszalagra, ahol hegyárnyékban, szélcsendben órákig vesztegelt mögöttük a mezőny.

„A fiúknak helyén volt a szíve, és nem lankadt az ereje. Erősen küzdve a hullámokkal, a széllel és az éj sötétjével, elértük a révfülöpi páylajelet, amelyen vörös lampion világított. A pirkadó hajnal első sugarainál feltűnt a távolban Tihany.” Révfülöp után újra meg kellett küzdeniük a vihar vad lökésszerű támadásaival! „Egyenesen a tihanyi szoros felé tartottunk az északi szélben. A hajnal hűvös pompájában gyönyörködve simán befutottunk a szorosba reggel hat órakor. Hátranéztünk de nem láttunk sehol hajót mögöttünk.”

A szoros után újból viharos szélbe és nagy hullámzásba kerültek. Kenese felől óriási hullámok sodorták a hajót a tihanyi sziklák felé. „Látva a helyzet veszélyességét, átfordultam Zamárdi – Siófok irányába, és hullám ellen kievickéltem a hegyárnyékból. Siófok felé mentünk vagy egy kilómétert, és akkor újra ráfordultam Füred irányára. De ez a magasság kevésnek bizonyult, és mivel nem akartunk szétroppanni a sziklákon, ismét át kellett fordulnunk Aliga irányába. Két kilómétert húztunk kifelé a nyílt vízen, de közben olyan széllökések és szélcsendek jöttek, hogy hol a széltől, hol a súlyunktól akartunk feldőlni! De a tudat, hogy a második Kékszalagunkat nyerjük, ha fel nem fordulunk, roppantul felfokozta az erőinket! Végül másfél órás kínlódás után Füred elé érkeztünk, és a mieink örömrivalgása közben befutottunk a célvonalba 8 óra 24 perckor a BYC klubháza előtt!” Béláék időeredménye újabb rekord volt 24 óra 24 perc.

A verseny viszontagságai és viharai úgy kifárasztották őket, hogy azonnal a hajógyár hídjához mentek, leszerelték, és rendbetették a hajót. Csak ezt követően mentek a sok gratulációt fogadni, és az újságírókkal találkozni. „A kis unokahugok már a vízen elénkbe jöttek csónakon, és csokrot dobtak hozzánk, amelyen a hagyományos kék szalag díszelgett. A filmesek könyörtelenül forgattak minket. Bajnoki műpózba kellett vágni magunkat, és kidüllesztett mellel szorongatni a kékszalagos csokrot. Pussyval is nyilvános filmcsókkal kellett illetnünk egymást. Végre is egy óra múlva megszabadultunk. Miután még ekkor sem látszott hajó a tihanyi foknál, elvánszorogtunk reggelizni. Fejenként vagy 12 tojásos rántottát, és sonkát pofáztunk be a Grand cukrászdájában.” – emlékszik vissza Béla a verseny utáni ünneplés eseményeire.

Ezután a fiúk elmentek letusolni, átöltözni, és lementek a HYC klubjához. „Ekkor tűntek fel az első hajók a foknál. Egy jó félóra múlva már felismerhető volt, hogy a második helyen a német cirkáló, a Nirvána jön. Ekkor kaptam a második, igazi és szívből jövő ovációt a győzelemért! – Nem is jó rá gondolni, hogy ha nem engedik, hogy indulj az új hajóval, elveszítjük a versenyt, és szégyenszemre a Wannseen lobog két évig a balatoni Kékszalag! – dörmögte Jenő a bajusza alatt.”

A győztes a HYC örökös vándordíját, az OTT tiszteletdíját és a HYC ezüstplakettjét nyerte. Ha figyelembe vesszük, hogy az előző Kékszalag a teljes szélcsend, és a mostani Kékszalag a dühöngő viharok Kékszalagja volt, leszögezhetjük, hogy Béla teljesítménye a jolléjával évszázadokon is túlmutató, kimagasló eredmény volt!

Béla a győzelem után rengeteg gratulációt kapott. Üdvözölte őt Darányi Kálmán miniszterelnök is, aki az 1936 – os győzelme után is jelen volt a díjkiosztó ünnepségen. Darányi talányos gratuláló soraiból kitűnik, hogy Béla már korábban is kérvényezte egy önálló patika lehetőségét, de mindeddig nem kapott rá engedélyt, viszont az 1938 – as második Kékszalag győzelmével és a többi kiváló eredményével megteremtette az alapot erre. És valóban a következő évbenálma valóra vált…

A sok gratuláció között talán a legkedvesebb a valamikori legénysége, ifj.dr. Sopronyi Thurner Mihály levele volt, aki megható sorokban köszöntötte egykori kapitányát. Boldogan gratuláltak a gyógyszerészek is: „Kovács Béla kartársunk nyerte el az idén a Balaton Kékszalagját, nagy dicsőséget szerezve vele a sikerhez őszintén gratuláló gyógyszerész társadalmunknak is. Fiatal kartársunk, a magyar vitorlázók immár ismert nevű bajnoka, zsonglőri művészettel, alapos elméleti és gyakorlati tudással szerezte meg másodízben a Kékszalagot. Kovács Béla a 160 kilóméteres útvonalat 24 óra, 24 perc 30 mp rekordidő alatt tette meg, és a 24 óra alatt egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Itt kell megemlítsük, hogy Kovács Béla egyébként is elsőrangú sportember. Mint kitűnő teniszező, Veszprém vármegye és Balatonfüred bajnoka.”

Egy kikezdetlen barátság

Bélának nem sok ideje maradt ünnepelni és kipihenni a Kékszalag fáradalmait. Három nap múlva indulniuk kekkett erlinbe a Wannsee – re, a Seglerhauspreis és az Öt Tó versenyekre.

A Vízisport szeptemberi és októberi száma sorra beszámolt a magyar vitorlázók 1938 – as nyári nemzetközi versenyeken elért eredményeiről.

A Starnbergi tavon rendezett O – jolle Európabajnokságra a Szövetség egyedül Heinrich Tibort nevezte be, aki remek vitorlázással a második helyet szerezte meg.

A Wannseen rendezett 22 – es jolle Európabajnokságra ugyancsak kizárólag Heinrich Tibort küldték ki, aki itt is ezüstérmes lett.

„A Magyarországot képviselő Heinrich Tibor csapatával e versenyeken olyan remekül dolgozott, hogy méltán megérdemli, hogy az elismerés zászlóját meghajtsuk munkája előtt. Nincs rajta kívül magyar vitorlázó, aki az ő teljesítményét megközelítené.” – állítja a Vízisport azok után, hogy rajta kívül más magyar versenyzőt nem is küldtek ki egyik versenyre sem!

E versenyek előtt tartották a németek legértékesebb 22 – es jolle versenyét, a Seglerhauspreis – ért a Wannseen, ahova Béláék is kiutazhattak a Kékszalag után. „A Seglerhausba három magyar és három schweiz – i hajón kívül 22 német jolle volt benevezve, a német jolle park színe java. Ez a legnagyobb konkurencia, ami a 22 – es jolléban egyáltalán lehetséges. A versenyen Heinrich a 16. – ik, Kovács a 17. – ik helyen végzett.” – jelenti a Vízisport. Úgy tűnik mégis volt magyar versenyző, aki Heinrich Tibor teljesítményét képes volt megközelíteni…

Augusztus 13. – án kezdődött az Öt Tó verseny. „A négy futam alatt volt mindenféle szél a flautetól a viharos szélrohamokig. A tizenöt résztvevő hajó közül a négy nap alatt 10 borult fel. (…) köztük volt Kovács Béla is. A mentésre odarohanó kísérő hajó ügyetlenül luv oldalon állt melléje, a folyton ismétlődő szélrohamok rátolták a hajót a felborult jolléra, Kovácsot és legénységét felhúzták a kísérő hajóra, s a jolle a hajó alá került, mely egészen keresztülment rajta. A Kincsem III. deckje elől beszakadt. Kovács Bélának a harmadik versenynapon bójaérintés miatt ki kellett álnia s így mindössze 74,29 pontot szerzett. Heinrich a négy futamban 181,2 pontot, Tuss pedig 81,16 pontot szerzett s így öszpontozásban a negyedik helyen végeztünk.” – jelentette a Vízisport.

A Balatoni Sporthét keretében tartották meg a magyar vitorlásbajnokságokat aug. 31. és szept. 4 között Balatonfüreden. „Heinrich Tibor nem tudta megszerezni sem az olympia jolléban, sem a 22 – es jolléban a bajnokságot, ami csodálatos, tekintve ugyanez osztályokban gyönyörű szereplését az Európabajnokságokon. Nem lehet más oka, mint hogy az aug. elsejétől tartó szakadatlan versenyzésben kifáradt.” – jelenti szomorúan a Vízisport, és az elemzésben egyetlen szóval sem említi az ugyancsak szakadatlanul versenyző Kovács Béla nevét, aki nemes küzdelemben megnyerte a 22 – es jolléban és az O – jolléban a bajnokságot! E sorok írója száz év után sem tehet mást, mint hogy megdöbbenésének ad hangot a Vízisport ilyen mértékű elfogultsága felett, tudva hogy a lap a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség hivatalos lapja volt!

Azonban az 1938. évi vitorlásversenyek statisztikáját mégiscsak kénytelen volt közölni a Vízisport. „A ponteredményeket hajóosztályok és kormányosok szerint összeállítva is közöljük. 22 – es versenyjolle: 1: Kovács Béla BYC 1048 pont, 2: Heinrich Tibor KMYC 692 pont. (…) Olimpiai jolle: 1: Kovács Béla BYC 853 pont, 2: Izsák Olivér BYC 645 pont, 3: Heinrich Tibor KMYC 588 pont.” De azonnal jön a korrekció: „Az összehasonlító pontstatisztika összeállításánál természetesen csak a hazai versenyeken elért pontok számíthatók. Négy kormányosunk külföldi versenyeken is részt vett, és ha ezeket is hozzáadjuk a hazai versenyek eredményeihez, akkor Heinrichnek van a legtöbb pontja: 2257,84, és így ő nyerte a Gömbös Gyula vándordíját. Kovács Bélának hazai és külföldi pontjai összesen: 2000.59.” Persze mindezt úgy számítva, hogy Kovács Bélát – meglehetősen méltatlanul – nem küldték ki sem az O – jolle, sem a 22 – es versenyjolle Európabajnokságra sem! Vajon ha kiküldték volna, akkor hogy állna a pontstatisztika? – tehetnénk fel a történelmi kérdést…

Béla azonban csak legyintett minderre, és azon kuncogott magában, hogy az olimpiára kiküldött mindkét versenyző mögötte végzett az O – jolle bajnokságon. Arról nem is beszélve, hogy ki nyert meg az eddigi három Kékszalagból kettőt, a dobogón állva mindháromnál?! Mert Béla számára mindennél többet jelentett Tibor barátsága…

Valóban, a Vízisport folyamatos intrikái sem tudták Tibor és Béla barátságát és mindenkor sportszerű, és etikus versenyzését aláásni, megroppantani. Álljon itt erről Szénásy József tanúsága:

„Heinrich Tibor 22 – es versenyjolléban vetélytársa Kovács Béla volt. Nemcsak sporttársak voltak, hanem a sokévi nemes küzdelem igazi barátsággá változott. Amikor egyik alkalommal Tiborral a múlt versenyről beszélgettem, említette, hogy az egyik németországi, Wannseei verseny bankettjét követően hidegrázás lepte meg. Szeretettel emlékezett Bélára, aki mint patikus nem csak a megfelelő gyógyszerrel látta el, hanem úgy ápolta őt, mint jó anya a gyermekét.” Uyancsak Szénásy József írja: „Bizonyára döntő volt fejlődésemre, hogy az akkori legjobbakkal versenyezhettem. Igaz, hogy ez akkor még nem jelentett többet, mint hogy a rajt előtti kavalkádban és a rajtnál együtt lehettünk. Aztán Tibor és Béla az élre tört, de mégis távolabbról figyelhettem stílusukat, korrektségüket.”

1938. szeptember 18. – án tartották meg Füreden a földvári versenyről elhalasztott Széchenyi emlékversenyt, amelyen a Kincsem III. győzött. Majd szeptember 26. – án, reggel kilenc órakor startoltak a hajók Siófokon Füred felé a BYC által a Hősök emlékére alapított vándordíjért. „A verseny győztese Heinrich Tibor volt a Kisangyalom II. nevű 22 – es jolléjával. Három másodperccel utána futott át a célon Kovács Béla Kincsem III. hajója.”

A verseny után tartotta a Magyar Vitorlás Yacht Szövetség a vitorlalehúzó ünnepségét, amely a fürdőtelepi kápolnában misével kezdődött. Utána Heinrich Tibor, a verseny győztese megkoszorúzta a vitorlás hősök emlékművét. A BYC koszorúját Peremartoni Nagy Sándor tette le az emlékműre. Majd a Himnusz eléneklése után a résztvevők a KMYC hídjára mentek, ahol vitéz Kálmándy Imre lelkes beszéd kíséretében búcsúzott a Balatontól, és a vitorlázók nevében egy rózsacsokrot dobott a vízbe…

Ezzel a szép ünnepséggel fejeződött be az 1938 – as éved, a magyar vitorlázók és Kovács Béla igazán kimagasló eredményeivel. Gondolta volna valaki akkor, 1938 aranyló szeptemberében, a magyar vitorlázás első aranykorának kimagasló esztendejében, a vízen úszó rózsacsokrot kísérve pillantásával, hogy ez volt az utolsó békeév, és pontosan egy évvel később kifordult sarkaiból a világ…