A Lavagna – ban lévő Sangermani BoatYard – ban, több mint egy évszázados vitorlástörténelem és kultúra maradt fenn, és virágzik a Sangermani családi kézben.

Giacomo és bátyja, Filippo Sangermani a család negyedik generációja, akik apjuk, Cesare Jnr 2018 – as halála óta vezetik a céget. Dédnagyapjuk, Ettore Sangermani, 1896 – ban kezdett el hajókat építeni Mulinetti – ben, ahol körülbelül száz hajót építettek mielőtt 1934 – ben Rapallo – ba költöztek.

A gyár 1946 – ban költözött Lavagna – ba, és ez egy olyan korszak kezdetét jelentette, amelyben Cesare és Piero nagyszámú óceáni versenyjachtot gyártott, némelyik olyan neves tervezők rajzasztaláról származott, mint Laurent Giles, a Sparkman & Stephens, German Frers és Illingworth & Primrose, de emellett sok saját tervezésű is készült.

1978 – ban Cesare fia, Cesare Jnr és Piero fia, Ettore átvették a gyár irányítását, és elkezdtek kompozit hajókat építeni, a fa és a carbon különféle kombinációiból. A La Spezia – i University of Nautical Engineering elvégzése után Giacomo 2003 – ban a hajógyárhoz szerződött, Filippo pedig egy évvel később követte őt, aki korábban számítógép programozóként dolgozott.

A korai időkben Lavagna – ban a műhely épületei közvetlenül a vízparton voltak. A hajókat zsírral bekent sólyákon bocsájtották vízre, és az árbocokat a csarnoképület tetején lévő tartóoszlopról emelték fel és rakták be úgy a hajókba, hogy azok még félig a műhelyben voltak. Aztán 1974 – ben, amikor a helyi kikötői hatóság felépítette Porto di Lavagna kikötőjét, a Sangermani üzemegységei előtti területekből is elvettek, így a vízrebocsátás és az árbocok logisztikája is drámaian megváltozott. Sangermani – nak most egy 8 méter széles földsávja maradt, de az 1500 férőhelyes kikötőben található két (300 tonnás és 75 tonnás) travelliftet tudják használni.

„Sokkal hatékonyabb, de talán kevésbé romantikus” – mondta Giacomo.

A Sangermani boatyard jelenleg három, összesen 4000 négyzetméteres műhellyel rendelkezik. 2017 – ben az egyik 60 m x 22 méteres üzemegység új favázas tetőt kapott, ami megduplázta a magasságát, és szükségtelenné vált néhány központi oszlopra, amelyek gyakorlatilag kettéosztották az üzemegységet. A másik üzemrészben megmaradt az egykori padlásrész, ami manapság többnyire a munkások étkezője, de az egyik végén van egy zongora és dobfelszerelés, ahol Giacomo a zenekarával játszott régen.

„Még mindig zongorázom, mert jó néha játszani” – mondta. „A zene a fő szenvedélyem, még inkább, mint a fa.”

Május közepén, nem meglepő módon az üzemegységek meglehetősen üresek voltak, mivel a legtöbb hajót már vízre bocsátották a szezonra. A főépületben három Sangermani által épített hajó volt: az 1954 – es Umaic, amelynek teljeskörű helyreállítása a Covid előtt kezdődött, és a befejezéshez közeledik; a Sparkman & Stephens által tervezett 6mR yacht, a Mizar III, ami sokáig eladó volt, és új faárbocra volt szüksége; illetve az 1969 – es Blow Up, amelyet eredetileg half tonner – nek építettek, és rengeteg versenyt nyert, mielőtt eladták Kanadába. Miután visszakerült Olaszországba, körülbelül tíz évig Giacomo és Filippo tulajdonában volt. A Blow Up mellett közvetlenül a Sungear állt a műhelyben, egy 24 méteres acél motoros jacht, amelyen részben fémmunkákat végeztek, részben pedig új teak fedélzetet kapott.

Giacomo a középső műhelyt csak „temetőnek” nevezi, mert tele van olyan hajókkal, amelyek vagy új gazdára várnak, vagy a tulajdonosok nem nagyon tudják eldönteni, mit kezdjenek velük. Ezek között három hajó van, amelyet Sangermani tervezett és épített: az 1959 – es 13,2 méteres yacht a Leticia do Sol, az 1952 – es, 11,2 méteres sloop a Noa II, (a cég által gyártott négy azonos nevű jacht egyike); és az 1960 – as 15,2 m-es yawl a Yorana of Dublin. Emellett itt volt még a 12mR yacht, a Tomahawk, amelyet a Camper & Nicholsons tervezett és épített Tommy Sopwith számára 1939 – ben; valamint Giacomo saját 9,9 méteres vitorlása, amelyet fa és szénszál kombinációjával építettek 2006 – ban, és még mindig nincs neve

 „A kézzel dolgozó emberek profitálnak a munkából, mert valami kézzel foghatót alkotnak, ami jobb, mint az internet világa. Ez sokkal igazabb, és valódibb. Apám mindig azt mondta, hogy az irodán kívüli emberek nélkül semmi vagy, lehet a világ legjobb ötlete a tied, de ha nincsenek emberek, akik ezt az ötletet megvalósítják, akkor, az semmit sem ér.”

Szenvedéllyel beszélt legendás nagyapjáról, Cesare – ről is, és arról, hogy természetes empátiával beszélt mind a dolgozóival, mind pedig a gazdag ügyfeleivel. Elmesélt egy történetet arról, hogy Cesare szerette a süteményeket és az édes falatokat, és arról, hogy mindig volt belőlük kéznél. 1962 – ben a cég építette a Gitana IV – et (amely 1965 – ben megnyerte a Fastnet Race – t) báró Edmond de Rothschild számára. Egy alkalommal, amikor a báró a hajógyárban járt, megpróbált venni az egyik ilyen édességből, de Cesare rácsapott a kezére, és azt mondta: „Nem, addig nem, amíg ki nem fizeted a számlát!”

Az egyik üzemrész hátsó részében néhány iroda található. Az egyiket, amelyet több félmodell díszít, korábban Cesare Jnr használta. Giacomó azt mondta, hogy nem hajlandó saját irodájaként használni.

„Úgy érzem, hogy az apám még mindig ott van – mondta -, de talán egyszer majd használni fogom.”