Kurutzné Kovács Márta írása

A cikk megjelenésével egy régi (legalább egy éves) adósságomnak sikerült részben eleget tennem, mert az eredeti cikk terjedelme miatt több részben fog megjelenni a www.klasszikushajok.hu – n. Ami talán ennél is lényegesebb, hogy ezzel az írással is hazai vitorláséletünk dicső múltjába és egy olyan csodálatos vitorlázó életébe sikerül betekintenünk, aki mindamellett, hogy nemzetközi szinten is eredményesen versenyzett rengeteget tett a Magyar vitorlázásért…

A rövid bevezető után olvassátok Kurutzné Kovács Márta írását, amely a Füredi Históriában jelent meg.

„A verseny legnagyobb élménye nem a győzelem, hanem a küzdelem.” – Kovács Béla

Nem akármilyen vér csörgedezett a vitorlázó, ifj. Járdánházi Kovács Béla ereiben. Édesapja Járdánházi Kovács Béla, Balatonfüred fürdőtelepi gyógyszerésze, édesanyja sárbogárdi Mészöly Vilma, illatszertár – tulajdonos, emancipált nő, a járásbíró sárbogárdi Mészöly Gyula leánya volt. Felmenői révén predesztinálva volt tehát arra, hogy nagy akaraterővel rendkívüli tetteket hajtson végre. Ő ezt a sportban, elsősorban a vitorlázásban kamatoztatta. Ifj. Kovács Béla, a híres Balatonfüredi vitorlázó a nagybátyám volt, édesapám, Dr. Kovács László fivére. Jól ismertem őt, és nagyon kedveltem is, de mégsem vállalkoztam volna vitorlázói életpályájának megírására, ha a sors össze nem hoz egy csodálatos emberrel Dr. Dulin Jenővel, a magyar vitorlázás mindentudójával, élő lexikonával, aki átadta nekem családi archiválás céljából a nála lévő gazdag, vitorlázással kapcsolatban összegyűjtött anyagokat Kovács Béláról. Tekintettel arra, hogy Kovács Bélának gyermekei nem születtek, mindkét felesége meghalt, legközelebbi rokonára bízta az anyag megőrzését az utókor számára. Az anyag tanulmányozása során megérlelődött bennem a gondolat, hogy ennek a kiemelkedő legendás balatonfüredi vitorlázónak a pályafutását a fürediek elé kell tárnom, közkincsé kell tennem. Ebben Dulin Jenő és megerősített.

Szerencsére nagybátyám nagyon szeretett írni, írógéppel írt kéziratainak lapjain egy hangyányi hely sem maradt üresen, így kedvemre mélyedhettem bele a csaknem száz évvel ezelőtti eseményekről írt naplóiba, jegyzeteibe, írásaiba. Életének tárgyszerű adatai szempontjából nagy segítségemre voltak az 1952 – ben, 1982 – ben és 1987 – ben írt önéletrajzai, valamint az 1986 – ban írt levele és az 1955 – ben írt „Hogyan lettem vitorlázó?” című írása. Legfőképpen hasznos volt a rajongásig szeretett hajójáról 1947 – ben írt „Kincsem III. – Egy 22 – es versenyjolle születése, neveltetése, dicsőséges küzdelmei és eltűnése” című kisregénye, amelyben nagyon részletesen leírja 1927 – től egészen a háború végéig a Kincsem III. történetét és más hajókkal futott versenyeit, és a magyar vitorlázás főbb eseményeit. Az alábbi – jelzetlen forrású – idézetek ezekből az írásaiból származnak. Tanulmányoztam továbbá a számtalan vitorlás szaklapokban közzétett vitorlázással kapcsolatosan megjelent cikkeit, írásait, elemzéseit és visszaemlékezéseit is.  

Itt kell leszögeznem, hogy nagybátyám, utódja nem lévén, nem a maga számára, hanem a nyilvánosságnak szánta azokat az írásait is, amelyeket nem tudott megjelentetni nyomtatásban. Ezek mind a vitorlázásról szólnak. Bár halála óta még nem telt el 70 és, jól ismerve őt, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az ő kívánságát teljesítem, ha a vitorlázásról szóló, megjelentetésre szánt írásainak idézésével nem fosztom meg az utókort a magyar vitorlázás első dicsőséges korszakának hiteles bemutatásától egy rendkívüli tehetséggel megáldott és közmegbecsülésnek örvendett sportember gondolatain, írásain és tettein keresztül.

Természetesen nagy segítségemre volt Dr. Dulin Jenő 2015 – ben megjelent nagyívű, mindenre kiterjedő, gazdag monográfiája, a „Magyar vitorlázás története” is. Továbbá gondosan elemeztem az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével a vizsgált időszakban megjelent sportlapokban közölt vitorlás versenyek adatait, a magyar vitorlázás fontosabb eseményeit is.

Mindezen sok dokumentum segítségével megkíséreltem egy megközelítő pontosságú táblázatot is összeállítani Kovács Béla verseny – eredményeiről, valamint időrendben követtem életének, és nem hétköznapi vitorlázó pályafutásának az eseményeit. Célom volt, hogy mindezek bemutatásával kibontakozzék előttünk a magyar vitorlázás első aranykora és egy kivételes tehetségű sportember gazdag lelkivilága is.

Gyermek- és ifjúkora:

Ifj. Kovács Béla szülei első gyermekeként 1904. augusztus 22. – én született Balatonfüreden, egy évvel azután hogy édesapja kibérelte Balatonfüred fürdőtelepi gyógyszertárát, és Balatonfüreden családot alapított. Béla a legidősebb gyermek volt, Ilonka húga 1905 – ben, Margitka húga 1907 – ben, és Laci öccse 1909 – ben született, de ugyanebben az évben Margitka agyhártyagyulladásban meghalt.

Béla az elemi iskoláit 1910 – 14 között a balatonarácsi árvaház iskolájában végezte, ahogy írja önéletrajzában: „Haladó szellemű apám az arácsi árvákat istápoló szeretetházi elemi iskolába iratott, ahol korán megismerkedtem az élet igazságtalanságaival, látva az ottani árvák szegényes szomorú életét.”

Az elemi iskola után – a családi hagyományt követve – 1914 és 1922 között nyolc éven át a Pápai Református Kollégiumban tanult. Amint írja: „Ott igen haladó szellemben neveltek, és igen nagy gondot fordítottak a testnevelésre is! Szertornában, atlétikában, vívásban kollégiumi bajnokságot nyertem. És benematurus lettem az érettségin.”

Az érettségi után 1922 júliusától édesapja balatonfüredi fürdőtelepi, Blaha Lujza utcai gyógyszertárában gyakornokoskodott. Édesapja kifejezett kívánsága volt, hogy elsőszülött fia is gyógyszerész legyen, aki utódja lesz a füredi patikában. Az akkori szabályok szerint érettségi után két év gyógyszertári gyakornoki időt követően lehetett egyetemre menni. Béla a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1926 – ban szerezte meg az oklevelét, majd további, édesapja mellett eltöltött három gyógyszerészsegédi év után 1929 – ben kapott jogosítványt önálló gyógyszertár vezetésére. Erre azonban csak később került sor, egyelőre maradt édesapja mellett a füredi patikában. Édesapja Bélával nem kivételezett, szigorúan megkövetelte tőle is a munkát és a szorgalmat. „A füredi gyógyszertárban az ország minden részéből futottak össze vények, és az ott tanultakból később mindenhol jól megéltem. Édesapám igen szigorú, puritán ember volt, és jól képzett gyógyszerész. És etikai magaslaton működött.” – emlékszik vissza az édesapjánál eltöltött évekre.

Béla eredetileg úgy tervezte, hogy az egyetem elvégzése után megszerzi a doktorátust is, azonban erre nem kerülhetett sor. „Hugom férjhezmenetele és öcsém iskoláztatása kimerítette szülőim anyagi erőit, és így az oklevél megszerzése után meg kellett keresnem a mindennapi kenyeret. Így elszakadtam a tanulmányoktól és a sporttól is, amit a főváros lehetőségei nyújtottak volna.” Az igazat megvallva, ezen a ponton Bélát nem kell nagyon sajnálnunk, hiszen édesapja patikájában dolgozhatott, és tálcán kapta a Balatont a patikától párszáz méterre, hogy vízre szálljon!

Béla igazi szenvedélyes sportember volt. A budapesti egyetemi évei alatt sem szakadt el a sporttól. A Ráday utcai református internátusban lakott, és a sportolást a BEAC – ban folytatta. De vajon honnan eredt a sport iránti erős elkötelezettsége? Erről így ír: „1918 őszén nagy lendülettel kelt életre a sport a Pápai Református Kollégiumban is. A háborúból hazatért kitűnő tornatanárunk a szertorna, atlétika, vívás és műkorcsolya titkaiba avatott be. Iskolánk szellem haladó volt. Nem a születés és a pénz szerint, hanem a tehetség szerint tanította meg értékelni a tanulótársainkat és az embereket. Ezért szerettem én is valamiben kiválni. S mivel különös fogékonyságom volt a különböző sportok elsajátítására, nagy szorgalommal vetettem bele magam a sportok művelésébe. Mind sprinter, ugró, később, mint atléta, az országos ifi élvonalba kerültem. Mondhatni minden ágát űztem a sportnak a lovaglás, motorozás és repülés kivételével.”

Balatoni gyerek lévén a vitorlázás korán a célkeresztjébe került. „ A gimnáziumban a hajózást szintén megkíséreltük. Lakásadónőnk mosó- és dagasztó teknőit seprűk és lepedők segélyével feltakliztuk, és vízre szálltunk a Tapolca folyón. S mivel a folyó átlagmélysége nem haladta túl az egy métert, nagyobb baj a kalandból nem keletkezett.”

Béla azonban már ennél is korábban találkozott a vitorlázással! „Első közvetlen találkozásom a hajóval visszaemlékező készségem határán, hat éves koromban történt. Addig a vitorlást félelmetes eszköznek tartottam.” – írja a „Hogyan lettem vitorlázó?” című írásában. „Az első iskolaév előtti nyáron történt, hogy a fürdőtelep nyaraló gyermekei lampionos felvonulást terveztek, amelyre minket bennszülött gyerekeket nem hívtak meg. Mi, mint afféle vásott süvölvények, bosszút forraltunk, és a lampionos felvonulást kudarcba fullasztottuk oly módon, hogy bokamagasságban a postamester fiával telefondrótot feszítettünk ki a felvonulás útvonalát keresztezve. Természetesen a menet első sorai hasra estek és az eldobott lampionok kigyulladtak. A jajveszékelő nyaraló csemeték horzsolt sebeit pedig éppen a szemben lévő patikában apám részesítette elsősegélyben.” A tettesek kilétére persze fény derült, a rosszcsontok a kiserdőbe menekültek, onnan pedig Béla nagynénjéhez, Mészöly Szeréna nénihez mentek aludni, majd reggel a Stefánia Yacht Club felé vették az irányt. Ott a kedves Simaházy Laci bácsi meglátta őket, amint éppen beszállni készült a hajójába, a Hableányba, és a „Nem akartok Földvárra eljönni velem?” kérdés elhangzása után boldogan ugrottak be a hajóba. Tihany alatt viharba keveredtek, féltek, hánytak is, végül megérkeztek Földvárra. Ott voltak egész nap, éjjel a kajütben aludtak, vitorlával takaróztak. Másnap visszafelé szélcsend lett, és mire füredre értek, „a parton már csaknem az egész család várt összegyűlve. Nagyapám, Szeréna néném, Anyám, karján Laci öcsémmel és Ilonka húgommal. Valahonnét, talán a Baross kapitányától megtudták, hogy vízre szálltunk ijedtünkben.” Végül Béla így foglalja össze a történteket: „A víz varázsa nem múlt el nyomtalanul. Rabul ejtett e kaland egy életre.”

1927 – 1934 A vitorlázás kezdete

Béla a sokféle sportág közül, amelyet addig tevékenyen űzött, természetesen a vitorlázást választotta, és a Balatoni Yacht Club, a BYC balatonfüredi osztályában kezdett először versenyezni. „Egyetemi éveim után indultam csak versenyen. 1927 – ben egy versenyre kölcsönkaptam egy 22 – es versenyjollét, a Sentát, és ez a jolle ejtett rabul a versenyzés szenvedélyei számára. Mert ezt a versenyt megnyertem. Ez aztán a versenyjollék felé fordította a figyelmemet.” – írja visszaemlékezéseiben. Győzelméről a Pesti Hírlap is tudósított: „A 22 – es versenyhajók csoportjában győztes Senta, vezette Kovács Béla”. Ezt a rövid első híradást Kovács Béláról a későbbiekben számtalan tudósítás követte.

Ekkoriban fogalmazódott meg Bélában a versenyzéshez fontos személyi indíttatás is, amely csaknem egész későbbi pályafutását motiválta: „Ekkor már öt – hat esztendeje veretlenül versenyzett ebben az osztályban Heinrich Tibor…Azt tűztem ki célomul, hogy ezt a kitűnő ellenfelet kell hogy megverjem szerényebb eszközökkel! Olcsóbb, bérelt hajóval…”

Terve kivitelezésében lépésről – lépésre haladt: „Még 1930 – ban vettem egy 14 – es jollét, a Kincsem I. – et. Ez igen stabil de kicsit lusta hajó volt. Csak helyezéseket értem el vele. De elég volt arra, hogy a vitorlázás örök szerelemmé váljon! Ezzel sajátítottam el a vitorlázás csodálatos tudományát.” Tekintve hogy számára a versenyzés volt a legfontosabb, tovább lépett: ”Mivel a 14 – es hajónak kicsiny versenyértéke volt, sikerült azt jó áron értékesíteni. Utána kibéreltem a füredi Hajógyártól a Délibáb nevű fenyő 22 – es versenyjollét.” Ezzel 1930 – ban második lettem a Balaton Bajnokságon, amelyről a Pesti Hírlap így tudósított: „ A Magyar Vitorlás Yacht Szövetség vasárnap Balatonfüreden rendezte meg Balaton – bajnokság versenyét, amelyre az össze balatoni hajók beneveztek. (…) Középerős délnyugati szélben vasárnap de. 9.30 órakor indította el a zsűri a hajókat a balatonfüredi klubház előtti háromszögpályán. Igen éles párharc után a starttól kezdve végig vezető Délibáb nyerte a versenyt. (…) Délután kissé gyengébb szél mellett az egyes pozíciókért rendkívüli elkeseredett küzdelem fejlődött ki. Délibábot szabálytalan kitérés miatt a zsűri diszkvalifikálta. (…) Végeredmény: Balaton – bajnok: Kisangyalom, vezette Heinrich Tibor, második Délibáb, vezette Kovács Béla.”

Mintegy ötven évvel később Béla így emlékszik vissza Heinrich Tiborral való első találkozására: „Heinrich Tiborral egy viharos erejű északi szélben ismerkedtünk meg, amikor mint kezdő, de már elég vagány vitorlázóként a Kincsem I. nevű 14 – es jolléval kifutottunk két legénységgel. A szél cirka hetes erősségű volt. Tibor a horgonyon álló 22 – es jolléját, a Kisangyalom I. – et ponyvázgatta, mert a szél lefújta egy részét. Kifelé jövet hajójához mentünk, hogy kivigyük a partra. Tibornak úgy látszik, imponált, ahogy rohangásztunk fel – alá a füredi uszoda előtti vízen. Előzőleg a Délibáb nevű 22 – es jolléval első versenyünkön Benacsek Ferivel és Kendy Dezsővel sikerült jó második helyet elérnünk a Bajnokságon. Tibor gratulált nekünk, és azt mondta: Nem is hiszitek, hogy mennyire örülök nektek! Remélem, versenyeim ezután nem lesznek már unalmasak!”.

Mintha ez az első bajnoki verseny megadta volna az irányt, mert ez a kemény küzdelem ismétlődött azután évtizedeken keresztül a két kiváló, egymást tisztelő, elismerő, a magyar vitorlázás első aranykorának nevezhető 1930 – as évek kiemelkedő két vitorlázója között. Szénásy József később erről így emlékezett: „Tibor és Béla jó barátok voltak, szerették, tisztelték és értékelték egymást. Sportszerűségükhöz nem fért kétség. Soha nem kellett óvniuk, de őket sem óvta senki.” Az 1890 – ben született Heinrich Tibor 14 évvel idősebb volt Bélánál.

A Délibáb sok sikert hozott Bélának. „1931 – ben és 1932 – ben megnyertem a BYC füredi versenyét, és a MVYSZ kiküldött Berlinbe, mint legénységet a Seglerhaus Preis nemzetközi versenyére.” 1932 – ben a Balaton – bajnokságon Béla harmadik lett Kendy Dezső és Segesdy Ferenc legénységével. 1932 decemberében a vitorlás szövetség évi díjkiosztó ünnepségén három díjat is kapott: a legeredményesebb versenyzők művészi plakettjét, Reményi Lajosné tiszteletdíját és Balatonfüred vándordíját.

Mindezek a sikerek további küzdelemre sarkallták Bélát, és nagyon szeretett volna végre egy megfelelő saját hajót. „Mivel ezzel a hajóval Heinrich Tibort kivéve összes ellenfelemet megvertem, ekkor feleségemmel együtt összespórolt pénzünkből rendeltünk (vettünk) a gyárban egy nagyobb versenyértékű mahagóni versenyjollét. És már ezzel sikerült 1933 – ban megnyerni a Balaton – bajnokságot, és 1934 – ben az első Kékszalagon az abszolút harmadik helyet megszerezni. És sikerült a Széchenyi Vándordíjat is megszereznem először, és az 1933 – as Európa- bajnokságon harmadikok lettünk.” Ez a sikeres hajó volt  Kincsem II.

1934 Az első Kékszalag és a Kincsem III. építése

Béla az 1934 – es év össze versenyét a Kincsem II. – vel futotta, legtöbbször Soproni Thurner Mihály, Kendy Dezső és Segesdy Ferenc legénységével. A siófoki BYC – versenyt, a füredi KMYC – versenyt és a Széchenyi vándordíjat megnyerte, a klubközi jolle versenyen, a HYC versenyen és a bajnokságon második lett. De történt ekkor egy fontos, Béla későbbi vitorlázó pályafutását befolyásoló esemény is: az 1934 – es Kékszalag versenyen való részvétele előrevetítette a Kékszalag versenyeken elért későbbi – a magyar vitorlázás történetében mindenképpen kiemelkedőnek, sőt történelminek is nevezhető – sikereit.

Az első Balaton – kerülő Kékszalag verseny nagy kihívást jelentett a vitorlázók számára. Gyorsasági versenyen körbehajózni a Balatont a partok érintése nélkül, szélcsendben, viharban, nappal és éjszaka, bizony nagy felkészültséget, navigációs képességet, vitorlázó tehetséget és Balaton – ismeretet követelt. Így van ez mind a mai napig, hát még a kezdetek idején! Szerencsére Béla – már a pályafutása elején – mindezen képességeknek birtokában volt.

Ekkor az első Kékszalagon, a verseny a mintegy 145 kilóméteres Füred – Alsóörs – Keszthely – Tihany pályán zajlott, hajnali öt órás rajttal. Az alig húszórás küzdelem végén, 13 perccel éjfél után, a nagy cirkáló, a Rabonbán, Ugron Gábor vezetésével áthaladt a tihanyi célvonalon. Második helyen a hasonló cirkáló, a Glória futott be, és alig 21 perces hátránnyal a kis jolle a Kincsem II. Így Béláék abszolút harmadikok lettek! A 21 induló közül 19 – en értek célba. Igen nagy teljesítmény volt ez a szélcsendtől a viharig váltakozó szélviszonyok mellett a kis jolléval, a legendás tőkesúlyos cirkáló, a Rabonbán mögött, a nagyhajók között! Nagy kár, hogy Béla első Kékszalag versenye legénységének kilétét nem őrizte meg a történelem. Se Béla sok önéletrajzi írása, se a korabeli sportlapok, se a Kékszalagra visszaemlékező mai írások nem adnak erre utaló támpontot.

Hogy Béla harmadik helyezése milyen nagy eredmény volt, ihazolja vitéz Kálmándy Imre, a MVYSZ elnökségi tagja, a BYC siófoki osztályának elnöke gratuláló levele is, aki Bélában meglátta a tehetséget és a jövő reménységét: „Kedves Barátom! Influenzánsan, betegen fekszem idehaza. Rádió jelentette, hogy a „Kékszalag” verseny harmadik helyezettje lettél, igaz örömmel tölt el. Szívből gratulálok. Remélem és várom, hogy az idei év Részedre eredményekben gazdag lesz. Csak nyugodtság, higgadtság! Jó start és küzdés elejétől a végéig, a győzelem eléréséig. Szívből üdvözöl híved v. Kálmándy”.

Azonban Béla nem állt meg itt sem: „Még tökéletesebb hajóra vágytam! Ezért a hajógyár visszavette, és felárral megépítette Benacsek Jenő főmérnökkel közösen tervezett Kincsem III. nevű csodálatosan sikerült hajómat.” 1935 – re elkészült ez a csodálatos hajó, amelynek élettörténetét – mint fentebb említettem – gazdája egy hosszú megható kisregényszerű írásban meg is örökítette. Béla szinte szerelmes volt a hajójába, és ebben az irodalmi alkotásban a hajó egyes részeit megszemélyesítette, azok életre keltek, beszélgettek és figyelték, ahogy a hajó gazdája, a „Kékszemű”, ahogy ők nevezték, odaadással építi és szeretettel ápolja a hajóját. A továbbiakban ebből az írásból sokat idézek, s ezen keresztül megismerhetjük ezt a rendkívüli embert, a kiemelkedően tehetséges és szenvedélyes vitorlázót, az óriási türelmet igénylő önfejlesztő módszereit, az egyre tökéletesebb hajó és versenyzés elérésére kitalált egészen egyedi trükjeit, és kibontakozik előttünk végtelen elkötelezettsége e csodálatos sport, a vitorlázás iránt.

Még 1928 szeptemberében a Pesti Hírlap hírül adta, hogy ifj. Kovács Béla eljegyezte Sebesta Henriettet, Sebesta Erchard és Unger Paula leányát, aki 1907 – ben született Párizsban. Majd rövidesen a Budapesti Hírlap jelentette, hogy: „Járdánházi ifj. Kovács Béla gyógyszerész és Sebesta Henriette december 1 – jén Balatonfüreden tartották esküvőjüket.” Sebesta Erchard akkoriban a füredi Balaton étterem elődjének tulajdonosa volt. Henriette, vagy Pussy ahogy mindenki szólította, jó feleségként mindenben támogatta Béla törekvéseit az egyre jobb hajók megszerzésében, és csak mérsékelten kifogásolta férje vitorlás-szenvedélye miatti gyakori távolléteit. Mert Béla számára ez az időszak, a házasságuk első évei, az intenzív tanulás időszaka volt.

Tudományos alapossággal készült a vitorlás versenyzésre. Kihasználta balatonfüredi gyógyszerészi munkája mellett minden szabad percét arra, hogy a hajót tökéletesítse. Erről így ír: „Meg kell említenem, hogy minden szabad időmet egész évben, télen is, a Hajógyár üzemében töltöttem. Így a gyár gyakornokának tekintettek és becéztek. Kisújamban volt a hajóépítés minden csínja bínja. És mi a kiváló német jolletervező hajójának tervét átkorrigáltuk, és egy olyan hajót hoztunk létre, amely kis szélben a kisebb nedvesített felület által, nagy szélben pedig a dűlésben tervezett nagyobb többlet vízkiszorítása által nagyobb gyorsaságot, és ebből kifolyólag nagyobb stabilitást, illetve végstabilitást eredményezett! Hogy a hajó mennyire sikerült, azt az bizonyítja, hogy Manfred Curry, a világhírű versenyvitorlázó szakember a tervet megvásárolta, és a hajót Németországban megépítette, és sok versenyen szerzett vele előkelő helyezést!”

„Az aerodinamika és a hidrodinamika alapismereteinek az elsajátításában sokat tanultam Benacsek Jenőtől és Manfred Curry könyveiből. A hajóegyensúly a hajó lelke, és a versenyzés szellemi része, a taktika, a szélismeret, az időjárás-ismeret, a hajóápolás, stb. feltárta ennek a sportnak az ezerszínű arcát és szépségét. A küzdelem a vízzel, a széllel, zivatarral, viharral, szélcsenddel és hőséggel megmutatta és feltárta rejtett erőimet. A hajózás megtanított a víz, a felhők, a nap, a holdfény, a fák, a hegyek, a madarak, a halak nyelvére. Mennyivel többet mondott nekem a természet évről-évre! Mennyivel több csoda tárult elém! Mennyi misztikum érett a logika tüzében világos törvénnyé akkorra, amikorra látóvá fejlődött a szemem!” Csodálatos hitvallás ez, keveseknek adatik meg ez a felismerés.

De térjünk vissza az 1934 – es esztendőhöz, amikor Béla megkereste Benacsek Jenőt, a füredi Hajógyár tervező mérnökét a hajóépítési tervével. „De kedves Jenő, be kell látnod, hogy végre én is kívánhatok egy tökéletes jollét.” – mondta Jenőnek, aki nehezen akart kötélnek állni. „Szóval olyat akarsz, amilyennel minden szélben mindenkit meg lehet verni?” – kérdezett vissza a tervező. „Jenőkém, én csak olyan hajót kívánok, amelyik megfelel az egyéniségemnek. Legjobban a 22 – es jollét szeretem. Itt nyílik lehetőség a kis finomságokra, a versenytrükkökre. A technika és taktika érvényesítését nem zavarja az elemek vadsága. Itt számít a szélismeret. Ebben a 2 – es, 3 – as szélben sima vízen csodásan érzékeny tud lenni a versenyjolle! Laterál-súlypont és vitorla-súlypont összhangja a jó vízvonalon való vitorlázással. Ilyenkor tökéletesen érzékelhetjük a vitorlák szívó hatását. S a hajó szinte álomszerűen suhan. Csak a hajóbárdszekrényben és a hajó orra előtt csacsog a víz hízelegve.” – válaszolt Béla szinte költőien. Ennek a tervező se tudott ellenállni. Értelek kicsiny nedvesített felületet akarsz, csekély kezdő ellenállást és jó végstabilitást, sőt könnyű siklási készséget… Ezt megkísérelhetjük összehozni. De nem lesz könnyű feladat. Ehhez egészen különlegesen könnyű, simaszálú, szép mahagóni kell, sőt tökéletesen száraz!” – majd kiszólt a munkatársának: „Gux úr, jöjjön csak, egy új hajót kell terveznünk a gyógyszerész úrnak. Jövőre újra bajnok akar lenni!” Ezután megnézték a raktárban a mahagóni készletet, és rövidesen megállapodtak a részletekben.

A raktárban pedig életre keltek a különféle anyagú padlók, deszkák, rönkök. és élénk beszélgetésben találgatták, melyikükből készül majd a következő hajó. Gux úr pedig így szólt: „Ott balra, gyógyszerész úr, látja azt a rózsaszín széles pallórakást? Ott van a mi remek kiszáradt mahagónink. Micsoda jolle lesz uram, ebből! Majd átválogatjuk a fiúkkal, pláne ha megtudják, hogy magának lesz. Lokálpatrióták. Magának drukkolt eddig is a gyár, mert maga az egyedüli füredi a versenyzők között.”

Néhány nap elteltével elkészültek a tervek, Béla lelki szemeivel már látja a hajót. „De türelmetlen, gyógyszerész úr, szeretné már a hajó formáját látni, de talán már holnap állni fog a sablon, és sejteti a vonalakat.” Béla nehezen viseli a várakozást. „A vérbeli versenyző hajóépíttető ilyenkor nem találja helyét, talán izgatottabb egy örömapajelöltnél is, aki a klinika előszobájában várja az eredményt. Még egyszer átnézem a rajzokat. Kutatok, keresek, hogy nincs e mégis valahol még egy nüansznyi kis hiba. Nem lelek ilyet. Idegesen járkálok. Ólomlábakon cammog az idő. Hánykolódva rosszul alszom. Az első napsugárral kelek. Öröm sugárzik szét a szobámban. Elfelejtek reggelizni. Minden gondolatom a hajóm születése körül forog. Megszállottként sétálok be a gyár kapuján…” Hirtelen mepillantja a sablonformákat a gerincen, és transzba esik: „A megszállott tudatalatti szédült mosolyával arcomon értelmetlenül tapogatom kezeimmel a hajó első látható és érzékelhető vázát. Majd lassan magamhoz térek, és megkezdem a vonalak benézését hunyorgatva, félszemmel, leguggolva, ágaskodva, a hajó eleje és fara alá feküdve. Lázasan keresek és kutatok, sehol törés, sehol homorulat, sehol daganat.”

A nap folyamán serényen dolgoztak az ácsok, sorban felkerültek a palánkok. Béla volt az utolsó, aki elhagyta a munkatermet. Ekkor beszédbe elegyedtek a palánkok: „Láttátok a kékszeműt? Nem dolgozott, csak simogatott, cirógatott minket, és alig volt a nap folyamán távol, talán nem is evett… Ki lehet ez? Talán ellenőr? De nem, nem lármázott senkivel, sőt nagyon szépen beszélt a készítőkkel. Gyerekek ez biztos a gazdánk lesz, ha hajóvá épülünk! Jó gazda lesz az biztos.”

A serény munka nyomán egymást követték a munkafázisok. A kőrisbordák és fenékmerevítők, a hajóbárd-, azaz a schwet-szekrény, a fedélzeti, vagyis a deck-lapok a helyükre kerültek. Különlegesen izgalmas pillanat következett: megfordították a hajót. Béla örömmel nyugtázta a csodálatos, sima, törés nélküli vonalakat, az egybefüggő hajóidomot. Pontosan az volt, amit elképzelt! A kormánylapát, az árbóc, a rudazat lakkozásra várt, a hajóbárd kalapácsolása messze hangzott. Tolnay mester a hajóköteleket fonta, és a merevítő acél sodronyköteleket rendezgette. Serény csiszolás hangja duruzsolt a levegőben, polírozás zajlott és a vízvonalat is felfestették.   

Forrás: Füredi História